Azóta sem sikerült láthatatlanná válnom, cserébe a páfrányt bárhol felismerem, és mindig mosolyra húzódik a szám, ha meglátom. Elég sok tényt vettem készpénznek gyerekként, és szerintem nem voltam ezzel egyedül. Ez olyan csodás a gyermek elméjében: feltétel nélkül szeret és hisz. Nincsen benne gyanakvás, kutakodás, mögöttes szándék feltételezése. Hogy is lenne, mikor nem tapasztalt még semmit, nincsen viszonyítási alapja, és számára az egész világ maga egy hihetetlen álom és csoda, ahol bármi megtörténhet?

A fiúk például sokáig azt hitték, hogy a lányok nem pukiznak. Igen, döbbenet! Azóta számtalan mém söpört végig a világhálón, amelyek arról szóltak, hogy a csajok szivárványt esznek, azt hánynak, és illatosat eregetnek. Azért biológiaórákon és az első intim kapcsolat után rájöttek a srácok, hogy hús-vér emberek vagyunk mi is, nem holmi hétszínű csillámpónik, akiken bizony még szőr is van.

Döbbenten jöttünk rá fizikaórán, hogy az űrben valójában nincsen hang, mert ugye, a filmekben kivétel nélkül durrant minden. Kipukkant egy újabb rózsaszín lufi: hát már az sem igaz, amit a filmekben látunk és hallunk? Szerencsére kilábaltunk ebből a traumából is.

Kicsit félve játszottunk a tűzzel, mert féltünk, hogy éjjel bepisilünk. Ez a valaha hallott legősibb szülői fegyelmezési módszer. A szülők rettegtek, hogy piromániás gyermekük egyszer hamuvá égeti magát, így mi mással is állhattak volna elő, mint egy olyan lehetséges következménnyel, amit egy gyerek sem akar átélni még egyszer? Hatása mondjuk nem nagyon volt, csupán csak társuló lelkiismeret-furdalás, mert a gyufa továbbra is szenvedélyes játékszerünk maradt.

Azt magyarázza már el nekem valaki, hogy hogyan kell hátrakötni egy sarkat? Máig sem tudom, hogy ez hogyan kivitelezhető, mindenesetre annyira lekötött mindig ennek a végiggondolása, hogy nyugton maradtam. Egy ideig.

Komolyan hittem benne, hogy a répától fütyülni fogok. Nem tudom, hogy én voltam-e különösen ügyetlen, de ma sem tudok fütyülni, viszont apám keresztülvitte az akaratát: megszerettem a répát.

Ez gyakori mondat volt nálunk, és elég sokáig félelemmel vegyes élvezettel ropogtattam az ujjaim, szerencsére a remeteremegés elkerült, így utólag meggyőződésem, hogy nekik volt borzalmas hallgatni a ropogást.

Az én rettegett mumusom az a fekete macska volt, amelyik a mama szekrényében lakott. Állítólag háromszor akkorára nőtt, mint a társai, koromfekete volt, és villogtak a szemei. A szekrény, amiben élt, az ajtó mellett állt, tehát el kellett mennem mellette, ha ki akartam menni. Ha sokáig szóval tartottam a mamát, mindig szólt, hogy ideje mennem, különben a cirmos előugrik. Fogalmam sincs, miért féltem tőle ennyire, de csak úgy sprinteltem kifelé a szobából. Azt sem tudom, miért volt olyan magától értetődő, hogy napközben a cica nem létezik. A varázslények, úgy látszik, már csak ilyenek.