A konyhás néni fogalom. Meg ikon. Fehér a köpenye (vagy kék), de az biztos, hogy a lábán magas szárú, fűzős vászoncipőt hord, és fájlalja bokáját, ami nem csoda, hiszen a munkája tényleg fárasztó és sokat kell egyhelyben állni. Például, amikor órákon át meri a levest, porciózza a piskótát vagy a pörköltet.

A magam részéről vegyesek a tapasztalataim a konyhás nénikkel kapcsolatban, de hogy meghatározó élményekkel lettem gazdagabb általuk, az biztos, túl a negyvenen is emlékszem rájuk. Nem minden konyhás nénit szerettem, és nem minden konyhás néni szimpatizált velem, ami azért kár volt.

Engem azért általában kedveltek, mert olyan picurka voltam, meg-meglódult a kanál, ha nekem osztották a levest. Hátha hízni kezdek. Akkoriban még az ő kedvükért se ment ez nekem, bezzeg ma már ellenem dolgozik a megreformált közkonyha (is).

Kisiskolásként egy osztálytársam anyukája is a konyhán dolgozott, na, ő nem kedvelt olyan nagyon, talán azért, mert minden tanulmányi versenyen én vívtam ki rangot, a saját lánykája meg kullogásra kényszerült. Akkoriban nem jutott nagyobb piskóta a tányéromra, de talán még az is előfordult, hogy a legkisebb szelet vajas kenyérke lett az én uzsonnám. Nem tulajdonítottam ennek olyan nagy jelentőséget, ahogy emlékszem, az apró kenyérrel se birkóztam meg könnyedén. De ellenszenve bántotta lelkemet.

Később aztán, akkor már középiskolás lettem, a szívembe zártam egy teljes konyhás néni hadosztályt. Az ország egyik legnívósabb gyermekvárosába vetett a sorsom, Fótra. Ott tanultam, ott is éltem négy évig, nem volt mindegy a konyhás nénikkel való nexus.

Botfülem miatt nem kerültem be az énekkarba, ami azért nem volt olyan kellemes bélyeg, főleg a legelején, amikor megtudtam, hogy azért nem szeretnék, hogy csak úgy kallódjak a nekem jutott szabadidőben, ezért hetente kétszer, míg osztálytársaim önfeledten dalolásznak, nekem a konyhán kellett feladatot vállalnom. Nem állítom, hogy nem éreztem első pillanatban ezt méltóságomon alulinak. Tartott is a harag bennem egy-két napig, amíg ki nem derült, a konyhás néniknek aranyból van a szívük, és az ezer emberre főző konyha életébe belecsöppenni, hát az maga a gasztronómiai paradicsom. Terülj, terülj asztalka.

A nevelő koncepció szerint a szennyes edényt beszedő pultban kellett volna tenni-venni, de persze öt percet nem állhattam ott. Ellenben megengedték, hogy pakolásszak kedvem szerint. Mivel nem voltam soha láb alatt, de gyorsan dolgoztam a kezük alá, hamar kivívtam megbecsülésüket.

Mindig akörül sündörögtem, akinél a legnagyobb volt a baj. Meséltettem, meséltem, átvettem munkát, tereltem nagy bajáról másra a figyelmet. Szaladtak a délutánok, szerettek nagyon. És jutott finom falat számolatlanul. Imádtam a fasírozottat, ők tudták ezt, ha éppen az sült, félrerakták nekem a legropogósabb részeket. Sütihegyek, plusz gyümölcs, bónuszcsoki várt. Vagy ha éppen nem volt a menüben édesség, hát mindig akadt valaki, aki otthonról hozott valami maga készítette finomságot.

Emberré érésem útjának meghatározó állomása volt a gyermekváros konyhája, az biztos, és irodalmi próbálkozásaim első rajongói is a nénik közül kerültek ki. Izgultak értem nagyon, ismerték céljaim, drukkoltak az első szerelemhez.

Amikor elballagtam, még szabadnapjáról is bejött, és beállt a ballagtatók sorfalába az egyik kedvenc konyhás nénim. Sokáig őrizgettem aztán a kertjében nekem vágott virág szirmait.

A húszas éveim közepén egy Balaton-parti nagy szálloda konyhájának vezetését bízták rám. Én lettem a „konyhafőnök”, és csodálkoztak sokan, miért vállalom. Ott az a sok nagyhangú asszony, nem tudok majd irányítani, megesznek ebédre. Én csak nevettem, mert ismertem a titkot, ami mentén leereszt a harci gőz menten.