Jó pár éve Rómában barangoltam az akkor csak ötéves lányommal. Róma akkor is már olyan igazi multikulti nagyváros volt. Színes, nyüzsgő, ezerarcú. Sok koldus keresi utcáin az életben maradást. A metróból tartottunk fölfelé, sodort minket a tömeg, amikor észrevettük a kijárónál az öreg nénit.

Mesebeli anyóka volt, de tényleg. Hajlott hátú, ősz haján kendővel. Bármelyik mesekönyvből előtoppanhatott volna. Én csak rápillantottam, láttam kérlelő tenyerét. Belecsúsztattam talán egy eurót, nem is emlékszem, mennyit, de kevés kis pénzt csupán. Aprót, és gyorsan, csendesítsem lelkemet, meg hogy haladjunk tovább. Nem tudom már, miért volt a nagy sietség. Hova rohanunk állandóan?

A lányom percekig némán szedte lábait mellettem. Aztán egyszer csak megállt.

– Nem néztél rá – mondta. Nem értettem. Egy kicsit meghökkenve, egy kicsit ingerülten néztem rá. Húztam volna tovább, de ő megmakacsolta magát.

– Nem néztél rá – mondta újra –, a nénire. Csak úgy odadobtad a pénzt.

– De ránéztem – vitatkoztam –, azért adtam egy kis aprót.

– Nem – mondta a lányom, és már sírás bujkált a hangjában. – Nem néztél a SZEMÉBE. Pedig pont olyan szeme van, mint a dédinek… Kék.

Forrás:

istock

Akkor valahogy mélységesen elszégyelltem magam. Mert igaza volt a lányomnak: hiába a segítés, ha az, amit adok, vagy amit teszek, nem szívből jön. Ha az alamizsna mögött nem a jóllakatás igénye, ha a meghallgatás mögött nem az együttérzés jósága lapul, hiába a jónak ítélt cselekedet.

Azóta jobban figyelek, tapintatosabb, együttérzőbb az adás, nem csak pipa. Vagy nem úgy pipa, nem gyors, nem öntömjénezős, nem azért az adás, hogy lelkiismeretem jóllakassam. A másikat lakatnám jól, ha tudom. Csücsök a szívemen a szeretetből indult adás.

De nem csak a koldusok mentén fogalmazódott meg bennem azért az igény. Továbbra se válogatok, nem mérlegelem, kinek segítek, hogyan és miért. Aprópénzre váltom magam, az időm sokszor, de a szívből segítés minőségéből nem engedek. Akkor se, ha az másnak bosszúságot okoz.

A minap sorban álltam egy élelmiszerboltban. Előttem, mögöttem is kígyózott a sor. Egy negyvenes, hozzám hasonló korú nő állt a pénztárban. Feszültnek látszott, dühösnek és átjött belőle még valami, ami miatt elfacsarodott a szívem. Néma kétségbeesés, tehetetlenség toporzékolt benne.

Én láttam, szerintem mások is. Dühödten csapkodta az árut, néha elfojtott egy szitokszót. Láttam, sokan legszívesebben menekülőre fognák. Az én termékeimet se kímélte, keményen koppant a fagyasztott hús a szalagon. Nem tudom, miért, de akkor csak úgy rátettem a tenyerem a kézfejére. Nem húzta el.

– Hosszú ez a nap, ugye? – kérdeztem.

Egy pillanat alatt omlott össze benne a keménység. Elsírta magát. Az anyja kórházban, a párja néhány napja elhagyta és a nyolcéves gyereke egyedül van otthon. Percekig sírt a pénztárban. Vigasztaltam. Összeszedte magát. Mögöttem elcsendesedett a sor. Mentem tovább.

Vörös volt a sírástól, de a könnyek alatt barna volt, olvasztott csokoládébarna, lányom.