Egy oka van annak, hogy nehéz a szakítás. Az, hogy szeretted, vagy még most is szereted Őt, és bármennyire is nem akarsz rá emlékezni, nem fog menni. Mert volt egy közös életetek, ami tartott, ameddig tartott, és olyan volt, amilyen. De volt. Szerettétek és boldoggá tettétek egymást.

Forrás:

Pixabay

Hiányozni fog a hangja a telefonban, a „jó éjt” üzenetek este és a „jó reggelt” üzenetek reggel. Fel akarod majd hívni. Hogy halld a hangját, és érezd, hogy egy kicsit még mindig a tiéd.

Hirtelen azon kapod magad, hogy egyedül lenni nem éppen a legjobb, a függetlenség – ha mondjuk ezért szakítottál vele – nem olyan jó, mint amilyennek gondoltad, és igazából jobb lenne, ha ott folytatnátok, ahol abbahagytátok. Meg akarod majd beszélni vele, és ki akarsz békülni. Ez csak átmeneti érzés. Ilyenkor egy dolog lebegjen a szemed előtt: az ok, amiért szakítottatok!

Arról is, aminek köze nincs hozzá. Az még elmegy, hogy az ajándékok, amiket tőle kaptál, rá emlékeztetnek, na de amikor ránézel az ebédlőasztalra, és elmorzsolsz egy könnycseppet, mert eszedbe jut, hogy ő is ott ült, mikor ebédeltetek, az már egy kicsit morbid.

Valószínűleg amikor szakítottatok, elhangzottak a „legyél boldog nélkülem is” és a „jobb nekünk külön” mondatok. Na, hát ennek a mögöttes tartalma valahol ott van, hogy titkon arra vágytok, ne szakítsatok meg minden kapcsolatot, és azért ő hiányoljon téged. Nemcsak akarod, hanem el is várod, hogy hiányozz neki. Legyen boldog, de ne túlságosan, főleg ne nélküled! De azt meg mégsem akarod, hogy veled legyen az. Most akkor mi van?

Sajnos ilyen ez. Szakítasz, elérzékenyülsz, vissza akarod csinálni, meg akarod menteni a szerelmeteket, hiányozni fog a másik feled. Ilyenkor pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ha tényleg a másik felünk lett volna, nem akartunk volna őrült módjára, egy csapásra véget vetni a kapcsolatnak.