Amennyire emlékszem, Segesváron a Drakula-kastélyban sápadtam le először a meredek falépcsőn. Tudjátok, amilyenek a régi padláshoz vezettek fel, ahol a korlát csak a fal. Remegett a térdem, a bátyámék meg teljesen el voltak hűlve, hogy tudok még fehérebb lenni.
Mikor a dülöngélő szerkezet első lépcsőfokára léptem, akkor szembesültem azzal, hogy ez a lépcsők leglépcsőbbike, a csigalépcső.
Hogy én attól mennyire berezeltem!
Elkezdtem izzadni, és fokonként lépkedtem felfelé, mindig erősen markolva valamit. Félúton megálltam, ott a többiek elkezdtek parázni, hogy úristen, ez billeg jobbra-balra, te jó ég, milyen magas, és tériszony így meg úgy. Én meg amiatt nyígtam, hogy hány lépcsőfok van még. Fönt pedig megkönnyebbülten álltam a lengedező monstrumon, és azon gondolkodtam, ki volt az az agyalágyult, aki ilyen szűkre, átlátszóra, csigalépcsősre tervezte meg. Lefelé persze még rosszabb volt: mindjárt zuhanok érzése, tuti, lecsúszik a lábam, aztán majd csigába csavarodva kötök ki a legalján. Lent kacérkodtam a gondolattal, hogy óceánon hánykolódó hajótörötthöz hasonlóan megcsókoljam a földet. Aztán mégse.
De jó volt fent, jó volt megcsinálni. Mert nem a félelem irányított engem, hanem én uraltam őt. Csináljátok így ti is. Mondjatok igent minden nehézségre és félelmetekre. Legyetek igenemberek!
Ti mitől féltek? Meséljetek róla!
