De ugorjunk vissza az időben! Vegyük sorra, mi is történt pontosan, és a média hogyan tálalta
Több mint egy évvel ezelőtt, 2014. március 8-án a Kuala Lumpurból felszálló Boeing 777-es utasszállító váratlanul eltűnt a radarról és többé senki nem látta. A menetrend szerinti gépen összesen 227 utas és egy 12 főből álló személyzet utazott, a célállomás Peking lett volna. Legutoljára a radarfelvételek szerint Malajzia és Vietnám között látták. Ami biztos, hogy vészjelzés nem érkezett és az időjárási körülmények is megfelelőek voltak. A keresést aznap meg is kezdték, és azonnal olajfoltokat találtak. Később kiderült: nem az eltűnt gépből való.
A keresőcsapat kibővült, még többen keresték az eltűnt gépet, de csak szeméthalomra bukkantak. Március 13-án, pár nappal a rejtélyes eltűnés után kiterjesztették a keresést az Indiai-óceánra is, mivel amerikai szakértők szerint a gép hajtóművei még 4 órán át sugároztak jeleket, amikkel akár 4000 kilométert is repülhetett. Ekkor jött a fordulat: kizárták a műszaki hibát és a személyzet hibájának lehetőségét is.
Vad feltételezések láttak napvilágot, miszerint ufók, feketelyuk vagy maga a pilóta miatt tűnt el a gép. Egyesek biztosan állították, a gépet eltérítették és a fedélzeti kommunikációt valaki szándékosan kikapcsolta. Ha ez nem lenne elég, még olyan irányt és magasságot is választottak, ahol a radar biztosan semmit nem érzékelhet. A találgatások hada után úgy tűnt, megint egy információ-morzsára bukkantak, hiszen Thaiföld megerősítette, hogy katonai radarjain bizony látott egy repülőt.
Majd végre nem találgatás, hanem egy beismerés következett: elismerték, hogy a gép rakterében nagy mennyiségű mobiltelefon- és számítógép-akkumulátor volt, ami akár egy fedélzeti tűzben is közrejátszhatott. Amit ekkor már majdnem biztosra vettek, az az, hogy a gépet robotpilóta irányította mindaddig, amíg el nem fogyott az üzemanyag. Majd egy időre csend lett.
A nyomozást ugyan nem zárták le továbbra sem, de idén januárban a maláj légi közlekedési igazgató balesetnek nyilvánította a gép eltűnését. Az eddigi keresés alapján pedig nemhogy a gépet, de a fekete dobozokat sem, és semmilyen tárgyi maradványt nem találtak. Következőnek a katasztrófa első évfordulóján, márciusban Perth partjainál bukkantak egy bontatlan csomagolású Malaysian Airlines feliratú alkoholos kendőre. De a nyomozók nem tudták megerősíteni, hogy a géphez tartozott volna. Most, öt nappal ezelőtt, július 30-án pedig úgy tűnt, a maláj gép darabjait sodorta Réunion partjaira a Déli-egyenlítői áramlat. Mára vége minden találgatásnak, hétfő este Malajzia miniszterelnöke, Najib Razak megerősítette a hírt, miszerint a megtalált roncs valóban a gép szárnya volt. Lehet, végre megoldódik a rejtély?
A hozzátartozók számára talán elérkezett a „legjobban” várt, de legnehezebb rész. Mi van, ha tényleg lezáródik az ügy? Mire számíthatnak a hozzátartozók, akik egy év elteltével sem adták fel a reményt, hogy egyszer valamilyen, szinte bármilyen hírt kapjanak szeretteikről? Hiszen ők azóta is remélnek. A sebek azóta sem gyógyultak be, de hogy is gyógyulnának, ha időről időre újabb találgatás veszi kezdetét. El tudják így valaha engedi szerettüket és megbékélhetnek-e valaha az eltűnéssel? Ezekre a kérdésekre kerestünk választ, amiben segítségünkre volt Michaletzky Luca, pszichológus.
A gyászból nincs kiút – vagy mégis?
Nem újdonság, ha azt mondjuk, nincs egyszerű dolguk a hozzátartozóknak. Ahhoz, hogy egy ember továbblépjen egy tragédián mindig valamilyen fizikai lezárás, továbblépés szükséges. Egy szakításnál a kulcsok, tárgyak visszaadása. Egy válásnál a válási papírok aláírása. Egy rokon elvesztésénél a temetés. Legalábbis ezekkel a fizikai lépésekkel az illető már megtette az első lépcsőfokot a lezáráshoz. Itt kezdődik a nehézség a maláj gép áldozatainak hozzátartozóinál, akiknél a fizikai lezárás lehetősége hiányzik. Hogy is zárnák le, ha 1 év elteltével sem tudták meg, hogy történt; mi történt; de leginkább miért történt a tragédia.
Ezek a rokonok megakadnak a gyász legelső szakaszában: a tagadásban. Képtelenek továbblépni, mivel nem tudják elfogadni sem a történteket. Ilyenkor a hozzátartozók tagadják, elfogadhatatlannak és érthetetlennek tartják a történteket. Ebben a sokkos állapotban csakis egy kérdés, a miért lebeg a szemük előtt. Ha viszont megszűnik a sokkos állapot, szembe találják magukat a dühvel és a haraggal. A repülőgép roncsainak megtalálása talán sokaknál segíthet megtörni a tagadás állapotát, és feltörnek ezek a nagyon impulzív érzelmek.
A dolgot nehezíti, hogy nekik nincs kit hibáztatni, nincs kit felelősségre vonni ezzel kapcsolatban, így ez a szakasz is elhúzódhat, esetleg önhibáztatásba csaphat át.
Luca, az általunk megkérdezett pszichológus szerint az áldozatok hozzátartozóinak helyzete hasonló a gyermekét hirtelen, minden ok nélkül elvesztő szülőkéhez. Mindenki hallotta már Madeleine McCann történetét, aki a családi nyaralás alatt tűnt el Portugáliában. Ilyen és ehhez hasonló esetekben ugyanolyan érzéseken mennek át azok a szülők, akiknek elrabolták a gyermekét, mint azok a szülők, rokonok, akik egyik pillanatról a másikra ok nélkül veszítették el szerettüket egy légi katasztrófának köszönhetően.
Az imádott hozzátartozó eltűnt, válasz nincs, csak az üresség. Ilyen esetekben a szülők sokszor érintetlenül hagyják gyermekük szobáját, tárgyait, azt remélve, hogy egyszer visszatér, s ezzel is a tagadás, a gyász rabságába kerülnek. Képtelenek továbblépni, gondolván rossz szülőkké válnak, ha visszatér az illető, és ők meg már továbbléptek. Így inkább fenntartják a lehetőséget, hogy a csoda bármikor megtörténhessen. A maláj gép áldozatai sem fognak valószínűleg soha előkerülni, de földi maradványaik és válaszok hiányában nincs lehetőség a lezárásra. Legalábbis ezt gondolhatják a hozzátartozók.
Pedig a lezárás lehetséges, de nehezebb, mint bármilyen más gyász esetében.
Amikor a rosszból egy viszonylagos jót teremtünk
A legtöbb ember ugyan csak a konkrét, fizikai temetés megtételével tud továbblépni a gyógyulás felé, azonban létezik emellett a saját magunkban történő lezárás is. Amikor az ember eldönti, hogy nincs már ok a reménykedésre; hogy itt az idő az elengedésre. Ilyen esetben is történhet egy szimbolikus temetés, amikor a szerettük tárgyait, ruháit, emlékeit eltemetik, elpakolják vagy épp megválnak tőle. Luca szerint ezután pedig érdemes spirituális szintre helyezni a történteket. Nem a válaszokat keresni, nem a miérteken rágódni, hanem továbblépni. Elfogadni, és megpróbálni a rosszat egy viszonylagos „jóvá” fordítani.
Sok gyermekét elvesztő szülő a gyász alatt és után úgy dönt, hogy alapítványt hoz létre, hogy segíti az orvosok, kórházak, rendőrség munkáját, természetesen az elhunyt gyermek ügyéhez kapcsolódóan. Ez a lépés is a gyógyulás része, amikor elfogadják a történteket, és úgy tekintenek rá, hogy feladatuk van vele. Hogy ha már velük megtörtént a tragédia, segíthessenek, hogy mással ne forduljon elő, vagy épp érzéseket, tapasztalatokat adhatnak át hasonló csónakban evező embereknek.
Ezek a módszerek, lehetőséges adottak, de mint említettük, inkább egy másfajta helyzetben. A Lucával való beszélgetésem alatt sajnos mindkettőnk szájából a legtöbbször az hangzott el, hogy szörnyű tragédia, amin a maláj gép áldozatainak hozzátartozói keresztül mennek. Nem feldolgozhatatlan, de borzalmas.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
