A kislányból nővé válás az már csak ilyen. Korán utánozni kezdjük az anyákat, akarjuk azt a pirosat a szánkra, és magasítani akarunk magunkon, mint anya. Megkérdeztem az ismerőseimet, ők hogyan próbáltak minél előbb nők lenni.

Én mindig elcsórtam anyu magas sarkúit, és azt néztem, mennyit kell nőnöm még, hogy jó legyen. Biztosan nagyon idétlenül festhettem, ahogy próbálok lépkedni benne, többnyire csak vonszoltam magam. Anyu végül megkért, legalább a szőnyegen csináljam, hogy ne karistoljam össze a parkettát.

Én mindig földig érő hajat akartam, mint amilyen a Barbie-knak van. Fogtam a szűk nyakú, földig érő hálóingem, felhúztam a hajam tövéig kifordítva, és azt képzeltem, az a hajam. Egyszerűen attól éreztem magam szépnek!

Egyszer elvettem anyu rúzsát, mikor nem látta. Persze teljesen kitekertem, úgy kentem be vele a számat, és tövig kitörött. Visszatuszkoltam, majd visszaraktam anyukám neszesszerébe és elsunnyogtam. Valószínű, hogy tudott róla, de sosem szidott meg érte.

Körömlakkfüggő voltam. Mindig kifestettem valakivel a körmöm. Az sem zavart, ha jó tarka lett, és simán rákentem utána a sárgára a kéket. Minél több lakkréteg volt, annál jobban tetszett.

Anyunak elég gyakran kellett pirosítót vásárolnia miattam. Egy polcon tartotta a tégelyt, de ahogy nőttem, mindig leszedtem valahogy: székre másztam, lepiszkáltam, kitaláltam valamit. Ő meg egyre feljebb rakta idővel, és nem mindig sikerült egyben leszednem, hanem kiborult…

Ciciversenyt rendeztünk a barátnőimmel, annyi ruhát tömtünk a pólónk alá, amennyit csak bírtunk. Vicces így visszagondolva, nem is értem, honnan jött az ötlet még olyan gyerekként.

Meséljetek ti is! Hogyan próbáltatok nők lenni kislányként?

Borítókép forrása: Pixabay