Kicsi is voltam, a legkisebb a tornasorban, és ez nem kedvezett ebben az eszement testversenyben. És ugyan megharcoltam aprócskaként is a magam harcait, ha kellett, a kicsiség tudata bevésődött.

És a mondatok. Mondatok a felnőttektől az utcán, az otthonban:

„Hú, de kis béka” – mondta nevelőanyám nemegyszer. Kedves megjegyzésnek szánta, én meg igyekeztem nem megutálni a csúf kis békákat az összehasonlítás miatt. „Csenevész, mikor nő már meg?” – kérdezték a szomszédok, vagy megkérdezték, hogy hol kenték össze tejföllel a hajam. Hófehér hajam volt kamaszkoromig. Szemöldököm, szempillám ma is aranyszín. Alig látszik.  

Ma már tudom, az önelfogadás könnyen kicsorbul azon, ha a környezet nem fogad el olyannak, amilyennek születtünk. Az olyan gyereknél, ahol  a szeretgető család a gyerek orrhegyén nőtt szeplőtől is meghatódik, szépnek látja, imádja a csemetét és ezerszer elmondja, mennyire tökéletes, nos, az a gyerek valószínűleg nem veszíti el a jó barátságot a testével. (Vagy kisebb a kockázat.)

A nem jó családban, a nem jó környezetben felnövekvő gyerekek azonban a szavak, a megjegyzések ostorcsapásai alatt megtanulják gyűlölni a testüket. Velem is ez történt. 

Kamaszkoromra már elég sok szótüskét szedtem össze ahhoz, hogy megutáljam a testemet. Utáltam szőke hajamat, kicsit elálló füleim, a rést a fogaim között. Utáltam óriási melleim, még a körmeim is, amelyeket boszorkánykarmoknak láttam görbülő kisujjam miatt. Tejfehér bőrömet is megtanultam utálni, még úgy is, hogy az próbált a kedvemben járni. Soha egyetlen pattanással, mitesszerrel nem kínozta meg a lelkem, mégse láttam szépnek. Kreol bőrre vágytam, fekete tincsekre, szabályos fogsorra. Szerettem volna valaki más bőrébe bújni, az enyém hadd vesszen, pusztuljon örökre. Szenvedtem miatta sokat. 

Létezésem, testem maradt, kamaszkori szenvedésem enyhült, és szültem négy gyereket. Nem tudom, más hogy van vele, de ez a szülés dolog jó terápia. Visszataláltam a saját testemhez.  

Egyszerű a helyzet: nem utálhatom a fogaim, pisze orrom, fülem, amikor gyerekeim arcából köszönnek vissza rám a részletek. Nem utálhatom boszorkányujjaim, amikor lányom születése után az első, amit megláttam, csodás keze volt. Kisujja éppúgy görbül, ahogy az enyém, befelé. Erről millió ember közül megismerem. Szépnek látom, szeretem.

De tőle függetlenül is megértem arra, hogy elfogadjam a testemet. Túl egy sor harcon, érzelmi hepehupákon, váláson, szerelmi csalódáson, keserűségen, szaladáson és szárnyaláson ma már pontosan tudom, hogy önmagamban vagyok igazán otthon. Az én házam, az én váram. Erősségem. A testem a templomom.