Gyerekként nemcsak a krémek, tészták finom ízének örülhettünk, hanem annak is, hogy játszva tanulhattunk meg recepteket az anyukánktól. Mert amikor már huszadszor látod elkészülni a sült csirkét, és sokadszor segítesz a rétes elkészítésében, akkor rögzül. Akkor nem kell a recept felett ülnöd, memorizálnod, hogy miből mennyi is kell, mit is kell venned a boltban. Csak tudod. Csak megjegyzed.

Akkor bizony kitörlődik minden! Egyetemistaként hamar rájöttem, hogy a „jaj, hétvégén láttam, ahogy anya csinálja” kevés. Nem emlékszem a hozzávalókra, nem emlékszem a sorrendre. Elő a telefont, és már hívom is.

Úgy tűnik, a rohanó világban így is, úgy is a mobilunk (na és persze édesanyánk) ment ki minket a pácból. Lusták vagyunk fejben „tárolni” a recepteket, egyszerűbb bepötyögni a kívánt ételt vagy telefonos segítséget kérni.

Furcsa dolog ez, még csak a memóriám sem rossz, mégsem éreznek vágyat a receptek, hogy bent maradjanak a fejemben. Pedig vannak sütemények, például a kedvenc „csodás csokis muffinom”, amit évek óta készítek, és halványan rémlik is, hogy mi kell bele, de pontosan sosem tudom. Minden egyes alkalommal előveszem a kis könyvemet, és meglesem.

Talán a legjobb az lenne, ha egy ideig hetente egyszer csokis muffinon élnék, akkor tuti memorizálnám!