Pedig szerettétek egymást, valahol belül, és nagyon tudtatok együtt pörögni. Ugyanaz után nyúltatok a boltban, gyakran befejeztétek egymás mondatait, és képesek voltatok hajnalig beszélgetni egy lépcsőn ücsörögve. De egy idő után sok volt. Elfogyott a szabadság, és egyre rosszabb volt valamire nemet mondanotok.

Egyre gyakrabban költözött a szemébe szemrehányás, és semmi sem volt elég. Se a biztatások, se a támogatás. Egyre kevesebb energiátok lett, és nem tudtátok, miért. Túl sok minden történt mindkettőtökkel, és ahelyett, hogy a saját sebeiteket tudtátok volna nyalogatni, még az övét is gyógyítanotok kellett. Láttátok, hogy jó ember, és hittetek benne, hogy a sok seb és fájdalom mögül egyszer kihámozza magát, de tudtátok azt is, hogy nem egyik napról a másikra fog ez megtörténni. Hosszadalmas tanulási folyamat az ilyen. Az utatok, ami sokáig egy volt, szétválni látszott. Aztán egyik pillanatról a másikra megtörtént.

De amikor megtörtént, megkönnyebbültetek. Végre össze tudtátok szedni magatokat, és kinyílt előttetek a világ. Új barátok, lehetőségek. Ekkor jöttetek rá, hogy hiába szerettétek őt, hiába segítenétek neki, nem tudtok. Mert csak ő tud segíteni magán.

Szeressétek hát az energiavámpír barátnőtöket, mert szükségük van rá. De csak addig, amíg bírjátok. Óvatosan, reálisan, kicsit távolabbról. Tereljétek, de ne áldozzátok fel magatokat, mert a ti energiaforrásotok is véges. Bármennyire is vonzó a segítő poszt, olykor jobb, ha kicsit önzőek vagytok.

Van hasonló tapasztalatotok? Meséljetek, hadd tanuljunk mi is!

Forrás: Pixabay